EDGAR ALLAN POE - NÁSZBALLADA
Ujjamra húzva a gyűrű,
hajamba fűzve a csokrok,
kösöntyüm drága művű,
ruháim selyme sűrű -
hogy is ne volnék boldog?
S az uram boldog velem együtt...
De hogy első esküje szólott,
kebelem titkon belerendült;
halotti harang szava csendült,
s fülembe a holt szava zendült,
ki a síkon a harcokon eltünt -
s immáron örökre boldog.
De uram folytatta becézve
és szórta szememre a csókot...
Pilláimat álom igézte,
röpített el a síri vidékre
s a holt D'Elormi-t idézve,
neki suttogtam megigézve:
"Ó, most vagyok igazán boldog!"
Elszálltak a szavak, a röpkék,
de az eskü örökre szólott,
s ha százszor is esküt törnék,
s habár ujjamon itt van az emlék,
és hirdeti, hogy ki a boldog -
itt csillog-villog az emlék -
Ki mondja, hogy nem vagyok boldog?
Csak ébrednék valahára!
Azóta is alva bolygok.
Jaj, én, a szerelmes mátka,
megreszketek alva-járva,
hogy hátha, hátha, hátha
a boldogult lelke se boldog.
(Mészöly Dezső)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése